261. nap: 2008. június 23.

Elkezdtük az utolsó hetet. Az ember azt gondolná ez már csak olyan tengéslengés, lazulunk stb., de azt kell mondjam, ez lesz a legmozgalmasabb hét.

Reggel megnéztük a hatodikosok színi előadását. Általában bemutatják a suliban a gyerekeknek, utána pedig van egy vagy két nyilvános előadás valamelyik művházban, vagy nagyobb teremmel rendelkező étteremben, ahol az ember önkéntes alapon fizethet egy jelképes összeget támogatva a sulit, vagy kifejezetten az osztályt. Na most ebben az esetben nem önkéntesen választott összegről van szó, hanem belépőről, ami 3 euró. Sokan kifogásolták ezt, de a mai műsor után azt kell mondjam ezért bizony többet is fizetnék. Remek szöveg, humor, zene, hihetetlenül jól játszó gyerekek. Rose-zal be is osztottuk a napokat, mert neki szerda és csütörtök délután is ott kell lenni az előadáson, tekintve, hogy maga is zenél a darabban, így szerdán én maradok itthon a lányokkal, csütörtökön pedig megy az egész család, mert az előadás után lesz valami evés-ivás is.

Az előadás után volt egy kis kavar, mert a szaktanárok nem tudták, hogy rendes órát tartanak-e, vagy minden osztály gyakorolja az előadást a gyerek fesztiválra. Mary-Jo sem készült az órára, úgyhogy elmentünk az erdőbe sétálni a negyedikesekkel, ahol megsúgta a nagy titkot, kisbabát vár! Ez lesz harmadik gyerkőce és nagyon boldog, mert nem sok esélye volt még egy gyerkőcre. Ezután a hír után már éreztem, hogy kellemes lesz a mai nap, és nem tévedtem. Egy rossz hírt kaptam csak, a napközis tábornál gond van a második héttel, mert még mindig nincs aki finanszírozza, így csak az első hét biztos, ami azt jelenti, hogy ha szeretném megkeresni azt a pénzt amit beterveztem, akkor azon a héten egész nap bent kell lennem reggeltől estig, vagyis 8.30-17.30-ig. Jó hosszú lesz, majd meglátjuk hogy sikerül.

A gyerek fesztivál a szokásos volt, leginkább ez a főpróbája a következő napi fesztiválnak, amikor a szülőknek mutatjuk be az előadást. Ja és persze ismét ennek az osztálynak volt a legnagyobb sikere. Amikor látod mekkora tapsot kapnak ezek a pici gyerekek a hatodikosoktól, és tudod, hogy sokan közülük nem lesznek itt jövőre, egy kicsit összeszorul a szíved, mert a következő év már nem lesz ugyanaz, ugyanakkor, ismét elámulsz rajta milyen szerencsés vagy, hogy része lehetsz ezeknek a pillanatoknak.

Suli után Tonia várt minket a parkolóban, mentünk hozzá az „utolsó” hivatalos találkozónkra. Leadtam a Final riportot, átbeszéltük még egyszer a „Youth Pass”-t, illetve dűlőre jutottunk a repülőjegyemmel is. Végül én fizettem ki a hitelkártyámmal, de rögtön kaptam egy csekket az összegről, úgyhogy jövő hétfőn megyek a bankba, ráteszem a pénzt a számlámra. A hivatalos dolgok után egyeztettünk még egy időpontot, amikor Zsófiék is itt lesznek, és akkor eltöltünk együtt még egy utolsó estét, mielőtt hazamegyek. Az estét egy közeli étteremben zártuk, beszélgettünk arról hogy éreztük magunkat itt, min változtatnánk, illetve arról milyen nehézségeink lesznek amikor hazamegyünk. Visszailleszkedni az otthoni kerékvágásba, szülők, munkahely stb. Azért jó ilyenekről Toniával beszélgetni, mert neki két lánya is végigcsinálta ezt, és mint szülő tudja milyen nehéz tud lenni, amikor a gyerek hazajön oda, ahol a tíz hónap, vagy éppen egy év alatt semmi nem változott. Majd meglátjuk. Én egyelőre még azon kacarászom a kollégákkal, hogy amíg ők alig várják, hogy elutazzanak valahova, én nem akarok semmi mást csak a saját szobámat és a saját ágyamat.